Első rész: http://hungarianprovence.blogspot.hu/2013/12/mino-videk-videk-es-lelkielet-noi.html
Második rész: http://hungarianprovence.blogspot.hu/2013/12/mino-videk-videk-es-lelkielet-noi_20.html
Szegény embert az ág is húzza?
Nem én vagyok az első és utolsó sem, aki nagyon megmondja az okosat:
ha egy gond, kudarc ér, máris készülhetsz a következőre, tuti befut. Nos, nem érkeztem
vérmes reményekkel vidéki kisvárosi életembe. A lakás pár hét után is kong az
ürességtől, a költözéses dobozoknak csak a fele ürült ki, én pedig regényekkel,
Maccsal és sütikkel tartom magamban a lelket. Tudom, hogy nem mehet ez így a
végtelenségig, s az önsajnálat semmi jót nem szül. Mégis kétnaponta érzem úgy
magam a tehetetlenségtől, mintha egy vékony kis üres cédula lennék, aki
legszívesebben saját magát szaggatná fecnikre, majd utolsó leheletével fejest
ugrana a reménytelenség kukájába.
Persze józan racionalista emberként nem szaggatok és nem dobálok, csak
ürülök. Kiürülök és bambulok ki hullámzó hangulatomban a téli tájat vizslatva
valami jelet keresve. A jel telefonon érkezik, s el sem tudom mondani, milyen
felszabadító érzésként hat. Ismét utazhatunk. Hiszen utazni jó, pláne, ha az
ember gyakran megteheti. Passauban szilveszterezhetünk, mert egy félig üres
albérlettel épp meg akarja menteni a lelkemet és párkapcsolatomat a tesóm. Ő
pusztán a sokadik meghívását ajánlja fel, és egyáltalán nem lát bele az én
agyamba, de én magamra lefordítva így érzem a lehetőséget akkor és ott.
Tervezgetős szilveszter Passauban
A város több mint szép. Nem sorolom a látványosságokat, mert oldalakat
lehetne velük teleírni. ( tudom ajánlani ezt az összefoglaló cikket: http://www.origo.hu/utazas/20060919passau.html ) A lényeg, hogy vonattal, hajóval és autóval könnyedén
megközelíthető, s minden korosztály számára remek kiránduló-, és szórakozóhely.
Nekünk pedig igazi feltöltődés volt az az egy hét, amit végigmászkáltunk hegyre
fel és le, Duna-parton és folyó menti parkban bandukolva, kávét szürcsölve,
sütit majszolva, s szilveszter éjszaka fehér kolbászt rágcsálva.
Idegenben könnyebben jön rá az ember, hogy miért és mit szeret az
otthonában. Még egy ilyen patinás és tiszta város is arra ösztönzött, hogy
valami jót lássak bele a jövő évbe. Sőt mi több, tervezni kezdjek, ami a
későbbiekben még mankóként szolgálhat hullámzó kedélyállapotomban. Sorra vettük,
mihez is értek, mit is csinálnék szívesen, s milyen cégekhez kell majd
magabiztosan életrajzot küldenem. Nem tűnt lehetetlen feladatnak. Kicsit el is
szégyelltem magam, amiért az utóbbi hetekben csak bezártam az agyam, ahelyett,
hogy azonnal cselekedni kezdtem volna.
Most listát írtam, aminek már láttam is az állandósult helyét a hűtőn.
A listán 3 csoportba osztva a lehetőségeim. A „szakmám és magabiztos tudásom
alapján milyen munkakörökre pályázom” majd (3 db), az „izgatja a fantáziám, de
nincs róla papírom csak valamiféle szakmai tapasztalatom” területek (5 db), a
„nemszeretem, de ha minden kötél szakad” kulimunkák. (2 db)
Állásinterjús technikáim
Szeretem az állásinterjúkat. Szerencsés vagyok ebben, tudom. Sikeres
nem, de szerencsés, mert az interjúszituációk mindig szórakoztattak. Úgy
emlékszem életem első munkahelyi elbeszélgetése is közvetlenebbre sikerült,
mint amilyennek előre lefestették előttem ismerősök és szakemberek. Később az
tette még szórakoztatóbbá a helyzetet, hogy tisztában voltam a meglévő
tudásommal és tudtam, milyen hirdetésre, milyen területre jelentkezem. No nem
azt mondom, hogy nem ért meglepetés, vagy nem hagytam el remegő lábakkal a
szobát bizonyos alkalmakkor, de összességében mindig sikerélményt jelentett,
hogy magabiztos fellépésemmel egyenlő félként szemléltük egymást a lehetséges
munkaadókkal. Nálam pont ez vezetett sikerre a legtöbbször: nem húztam be
jobban a nyakam, ha a feltartott orrú nagys'asszony fitymálva dobott oda egy
„na, meséljen, mit kell tudni magáról?” kérdést, hanem egyből bedobtam a
legsikeresebb sztorikat a múltamból. Na és vigyorogtam, mint a vadalma. Még
akkor is, amikor a jó és rossz rendőrt játszó, interjúztató két fazon meredt
rám pókerarccal. Abban biztos voltam, hogy képes vagyok tanulni és szeretek is,
ha a téma érdekel. És ismertem magam annyira, hogy tudjam, képes vagyok eléggé
alkalmazkodni a kollégákhoz, az elvárásokhoz.
Ha mélyen magadba nézel, te is biztos el tudsz mondani legalább 3
olyan történetet a munkaköreidből, amit szerettél, amit sikerélményként fogtál
fel, ami testhezálló meló volt. Na az interjúkon ezeket kell elmesélni, akárki
akármit is kérdez tőled. Te ezért vagy ott. Végső soron úgyis arra kíváncsiak,
hogy mit csináltál eddig, és milyen konkrét feladatokat oldottál meg, mik az
eredményeid. A többi csak mese.
Furcsa vagy sem, a magabiztos hozzáállásom (ami talán kissé elsietett
és erőltetett volt így 1 hónappal a költözés és magamba fordulás után) még
akkor sem apadt le, amikor a 3 kategóriás listám első és fő halmazát teljesen
kimerítettem. Amihez igazán értek, senkit nem érdekelt. A jelentkezéseimre még
választ sem kaptam.
A lelkesedésem akkor kapott egy kis plusz üzemanyagot, amikor a második halmazos munkakörökre kezdtem jelentkezni. Mindenféle ismeretség nélkül és folyamatos visszautasításokkal később csörgött a telefon egy cégtől, hogy amennyiben szeretném, ők egy ismerős vállalatvezetőnek átküldenék az életrajzomat. Náluk már betöltötték egy férfivel a munkakört (a hölgy talán nem véletlenül jegyezte meg a nemiséget...), de a főnök haverja pont valami hasonlóra keres jelentkezőt, mint amihez én is konyítok. Üsse kavics, nagyvonalúan megengedtem, hogy tesztelje az életrajzomat az illető. Hosszú és jó hangulatú interjú lett belőle. No meg egy „nagyon meggyőző volt, de sajnos önnek nem ez a végzettsége, így köszönjük, de nem...” búcsúlevél.
Hogy ne gondolja senki, mennyire nem vagyok hálátlan, igazán nagy
örömmel küldtem tovább családnak és jóbarátnak ezt a fajta elutasítást, hisz
lám, van olyan, hogy meggyőző vagyok, csak nem kellek, de legalább
visszajeleznek kedvesen. Nem törtem le. Tényleg nem. Csak kb még egy hónap
reménytelen keresgélés és CV-küldözgetés után adtam fel. De akkor már tényleg
elfáradtam. A párom dühöngött, amiért az Ő tökéletes és fergeteges tudású
párját senki nem értékeli, sőt észre sem veszi... én meg csak nyugtatgattam,
higgye el, „ilyen ez a popszakma”.
Felismertem már korábban is, hogy ritka nagy mázlista vagyok, amiért
oly sok éven keresztül sikeresen dolgozhattam a szakmámban. Elismerések,
barátságok, korrekt fizetés jutott nekem. De ez a sorozat valahol meg kellett
hogy szakadjon. Hát a nagy magyar valóságban igenis rugalmasnak kell lenni. A
párom nem akarta ezt látni és elfogadni. Én viszont már untam a sorozatos
elutasítást, a személyes kudarcot. Sőt a személytelent, hiszen még be sem
hívtak sehova egy ideje, hiába erőlködtem.
Maradt tehát a 3. kategória. Készítettem egy féloldalas életrajzot, rajta csupán a nevem, fotóm és egy db munkatapasztalatom (call centeresként még egyetemista koromban lehúztam pár hónapot), amivel kellően alulképzettnek, de mégis pl. kommunikációban jártas valakinek tűnök. Végzettségeket szigorúan kihagytam, elég volt oda a gimi is. (vagy azt sem kellett volna beírni?!) S jelentkeztem eladónak pékségbe, áruházba, fehérneműs boltba és sportboltba stb. Asszem az állatos boltot kihagytam, mert abban azért tényleg nem éreztem kompetensnek magamat. Két helyről jeleztek vissza, és jött egy automatikusnak tekinthető, sablonelutasítás is. A két helyből egyen már a telefonban megbuktam, amikor kiderült, hogy nincs eladói végzettségem. A másik helyre azonban behívtak, s akármennyire is kedves volt a hölgy, nem tudtam beleélni magam a melltartók és harisnyák világába. Igen, elszúrtam.
Kudarcot túlélni önfejlesztéssel
Már tavaszodott, amikor be kellett látnom, hogy a folytonos barátokhoz
utazgatás (Budapestre) és a sütikészítésben való egyre erősebb otthoni
készségfejlesztésem nem vezet igazán előre engem. Cukrásznak nem
jelentkezhettem sehova, OKJ-s képzésben sem akadt olyan, ami passzolt volna az
elképzeléseimhez... Apropó elképzelések: na azok márciusban már nem voltak. Egy
sem. A szilveszteri tervezős lista egy hirtelen sírásroham után a kukában
köthetett ki, s azóta sem hiányzott a hűtőről. Az emléke is fájt. Csupa piros
„X” lenne most az egész papír. Újra kiüresedtem és megint kezdett rajtam
elhatalmasodni a tehetetlen düh és harag.
Az egyik barátnőm rázott fel. Skype-on beszélgettünk, ő Londonban, én
itt az Isten háta mögött. Hogy miért is nem tanulom már a németet? Jó kérdés.
Kecskeméten mindenkinek az első nyelve a német, hiszen a „Hanzik-Jánosok”
városában legalább kétezer fős a német ajkú bevándorló. Heuréka, akkor én is
nyelvet tanulok! Mi sem egyszerűbb ennél?! Egy hét múlva már indult is a heti
5x5 órás intenzív tanfolyam. Mint „Vackor az első bében”, úgy ültem én is
minden áldott nap a rideg német nyelvvel okosodva az iskolapadban. Szívtam a
szavakat, a szabályokat mint a szivacs. Kár hogy nem Passau előtt kezdtem a
nyelvtanulást, ott már gyakorolhattam volna!
Hát emberek, a tanulásnál nincsen jobb a világon! (persze
vitatkozhatunk ezen, de most tényleg így érzem :-)) A kudarcok ellen tuti tipp!
Önbizalom, haverok, apró sikerek, tavasz... Bárcsak maradhatnék még pár évet az
iskolapadban!!!
A következő részben nem nyugszom. Találok munkát és beindul az
önsorsrontó lázadásom is, amivel új barátokra lelek.
Abonyi Anita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése