Fél lábbal St. Tropez-ben 2005-ben(és a lábam miatt elvesztett szuvenír).
(Sajnos kevés képet tudok St.Tropezről bemutatni, a történet végén kiderül, hogy miért. Így a saját képeim mellett, netről vett képeket is használtam.)
Direkt olyan útvonalat választottunk odafelé, amerre gyönyörű a táj, az utat hegyek-völgyek veszik körül és, akkor állunk meg nézegelődni amikor csak szeretnénk. Ezért is, meg amúgy is, egy nap alatt alkalmazkodva a francia délvidéki szokáshoz, lassú tempóban meneteltünk a bérelt autónkkal. Így úgy esett, hogy a szép tájakon és falukon kívül, láttunk még lovakat, bicikliseket (éljen a Tour De France), szőlőültetvényeket, szüreti autót, ami dézsában vitte a leszüretelt szőlőt (hisz szeptember volt) és pont elénk tolatott ki a kis műútra. A rádióban eközben francia zenék szóltak, amiket én imádok.
Mikor odaértünk, először parkolót kerestünk, hisz a város olyan pici és szűk, hogy a legmegfelelőbb a gyalogos közlekedés. Az egyik parkoló a kikötőnél volt, mi ezt választottuk egy kis bolyongás után. Így először a tengert néztük meg, hisz annyira csábító volt zúgása és kéksége, ahogy kiszálltunk a kocsiból.
St. Tropez centrumát, a régi városrészt a II. világháborús károk után építették újjá így nyerve el mai formáját. A kikötő (port) utcáját a Quai Jean Jaures-t festők, kávézók, fagyizók, shopok és luxus hajók teszik teljessé és hangulatossá. Itt rögtön be is vetettem magam az első szuvenír boltba és vásárolni kezdtem. Ma is nagy kincsem a baugette-es toll és az a felrázható üveggömb, amelynek belsejében St.Tropez miniatűr mása van.
A kikötő után a Citadella felé vettük az irányt, melyhez szűk utcák és a vége felé szép lépcsősor vezetnek. A lépcső mászása közben vettük észre, hogy körülöttünk a parkban pávák sétáltak. St Trop-ot ( a helyiek így hívják), innen teljesen belátni, gyönyörűen tárul elénk a város, miközben a szemünk megakad egy kimagasló templomon az Eglise Notre-Dame de e’ Assumption, ami narancs és sárga színekben pompázik. Itt fent érdemes fotózni is, hisz képeslapba illőeket lehet kattintani, és még mi is rajta lehetünk (éljen az időzítő a kamerán). Mi is így tettünk. Aztán még egy érdekes szobor kiállítás is volt a Citadellán, így nem csak a kilátásban gyönyörködtünk, hanem a jópofa és nagy szobrokban is.
A következő cél a templom megtalálása volt. Én voltam az idegenvezető eleinte, de nem sikeredett megtalálni. Ha felnéztünk az égre a templomot mindig láttuk, de nem kerültünk hozzá közelebb pedig karnyújtásnyira volt. A szűk egymáson átfutó utcák, zsákutcák voltak a bűnösök, nehezítették a tájékozódást. A keresés közben viszont nem várt esemény történt. Egy rossz lépés következtében kiment a bokám, ami rögtön fájni kezdett. Közben újra a kikötő egy eldugott sikátoros részéhez lyukadtunk ki, ahol egy lélek sem volt. Ott pár percet pihentem és elindultunk újra templomkeresőbe. Most már a párom volt a navigátor és meg is találtuk, amit kerestünk. A lábam továbbra is fájt, de nem adtam fel. Hisz ki tudja, mikor járunk erre legközelebb.
A templomot a szűk utcák miatt lefotózni sem lehetett rendesen. Bent egy kedves hölggyel is megismerkedtem, amikor a helyi védőszent szép piros arany szobrát kerestük. Elmesélte a szent történtét, mivel az útikönyvünk hiányos volt. Állítólag élt egy Saint Tropés nevű férfi, aki katona volt Néró seregében. I.e. 68-ban Tropés keresztény hitre tért Néró ezért megkínoztatta, és lefejeztette. Testét hajóra tették egy éhes kutyával és egy kakassal. Csodák csodájára a szent teste érintetlen maradt. A hajó pedig arra a partra, (helyre) sodródott, ahol ma St. Tropez áll. (Minden májusban ünnepség is van Tropés tiszteletére, mellszobrát körbeviszik a városon egészen le a partig.)
Reggel érkeztünk de dél után nem sokkal már mentünk is vissza a szállásra, mert a lábam nagyon sajgott, fájt és kezdett dagadni is. A kedvemről meg ne is beszéljünk. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz így a nászúttal. A kikötőben már nagy volt a zsivaj és sok volt a turista (de itt mikor nem sok), ezért leültem egy ilyen kő buckára, amíg a párom jégkását vett hűtés gyanánt a lábamra. A szuveníres kis szatyrunkat pedig letettem a földre magam mellé.
St.Topez-ből kiérve még egy benzinkúton is megálltunk, ahol meg egy nagy zacskó jeget vettünk a lábamra. Majd egy gyorsétteremben megtörtént az ebéd is, egy út szélén pedig szép, bordó szőlőt vásároltunk és készültünk a délutáni pihenésre. (Muszáj volt, hisz ha egy egész délután pihen a lábam, akkor reménykedtem benne, hogy másnapra jobb lesz. Így csak fél nap esik ki a provencei napjainkból, ami így is kevés volt.) Rocbaronban (szállásunk helye) az egyetlen trafikban vettünk helyi újságot és egy kaparós sorsjegyet, ami két euró volt. Itt viszont mellettünk volt a szerencse, mert nyertünk rajta négy eurót. Amúgy nem tudok franciául, de szeretem a képes újságokat lapozgatni. Ez egy turisztikai újság volt Provenceról. A szálláson kiültünk a medencéhez, a párom úszni is akart, de túl hideg volt a víz. Közben szőlőztünk, beszélgettünk, nevetgéltünk és jegeltem a lábam.
A szuveníres szatyorra emlékeztek még, ugye? Így a történet vége felé, szerintetek mi lett vele? Az szépen ott maradt a kikötőben, miközben a párom megérkezett a lábam számára vásárolt jégkásával. Annyira a lábamat jegeltük, hogy megfeledkeztünk a szatyorról. Most pedig képzeljétek el a következő jelenetet: haladva az úton Rocbaron felé eszembe jutott, hogy a kocsiban újra megnézem a vásárolt szuveníreket. Hátranéztem, de nem láttam a szatyrot az ülésen. Kérdeztem is a páromat, aki épp vezetett, hogy ugye a csomagtartóba tetted a szatyrot. Nem kaptam megnyugtató választ, mert azt mondta, hogy ő ki sem nyitotta a csomagtartót. Elkezdtünk tanakodni és megbeszéltük (nem túl nyugodt hangnemben), hogy egyikünknél sem volt a szatyor, amikor beszálltunk a kocsiba. Eközben a párom megállt az autóval egy út szélén, és átnézte az egész kocsit belül, hátha leesett a csomag (de miért esne le, amikor Provenceban nincs nagy száguldás az utakon). Ekkor már mindketten tudtuk, hogy elhagytuk, és ment a nagy úristenezés, meg a nem hiszem el c. szavak használata. Majdnem sírógörcsöt kaptam. Így már két kellemetlen történés zajlott le egy délelőtt alatt. De ez sem szegte kedvünk, mivel megbeszéltük azt is, hogy másnap vagy harmadnap visszamegyünk, és újból megvásároljuk a szuveníreket. (Hisz a ki tudja, mikor jutunk el ide újra, legközelebb gondolat jutott eszünkbe.)
Kép:
http://www.france-travel-photos.com/admin/photos/793.jpg
Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése