Aladdin, karaván, kuszkusz: egy kalandor hölgy írása + JÁTÉK / Aladdin, caravan, couscous: writing from a lady adventurer

Bejárta már majdnem az egész világot. Élete tele van és volt kalandokkal. Kedves, aranyos, jól lehet vele beszélgetni.

A kalandor hölgy titulust én aggattam rá. Annyit mesélt nekem is, hogy megkértem írjon ide a blogra Nektek.  Ajánlom munkaidőben vagy este otthon a jó melegben, amikor is zavartalanul tudtok olvasni. Gréta két gyermek édesanyja és tényleg egész nap pörög. Újabban ékszereket készít. A poszt végén játékot is találtok kedves Olvasók.

Kedves MIndenki!

Először is köszönet Krisztinának aki " meghívott és befogadott " ide közétek. Ugyan én nem írok blogot, ehhez túl rendszertelen vagyok, (kicsit hiperaktív, türelmem sem lenne hozzá), de vannak dolgok, amikre szívesen emlékszem.

Hosszú ideig a kaja körül forgott az életem, meg akartam ismerni a top séfek munkáit, összegezve utaztam és ettem.

2006 januárban Marokkóban kötöttem ki. Teljesen spontán ötlet volt. A londoni Heathrow reptéren ücsörögtem, vártam a budapesti járatot, ami valami oknál fogva késett. Nézelődtem és láttam, hogy a marakeshi gépre a beszállás 30 perc múlva kezdődik. Odamentem BA pulthoz, egyelőre csak megkérdezni, hogy van e még hely … amikor a válasz igen volt ... már pakoltattam is át a jegyem másik időpontra, és kértem az új jegyet Marokkóba.

Reggel 5 óra Marakeshben.

Késő este érkeztem meg, bevergődtem a szállodába és vacsora nélkül kidőltem. Nem tudom mikor keltem volna fel, de reggel 5 órakor a müezzin éneke hívta imára az embereket. Megijedtem. Fürdőköntösben mezítláb rohantam ki a teraszra. Láttam Marakesht. Nem értettem ezek az emberek mikor kelnek, ha ilyenkor már imádkoznak. Az ima után pedig olyan nyüzsgés zaja hallatszott, mint Pesten a Hungária körúton kettőtől kilencig. Feleszméltem, gyors összekészülődés majd reggeli. Alig vártam, hogy ott legyek végre, bent a tömegben. Izgatott voltam és nagyon kíváncsi. Első utam a Dzsema EL Fna volt, a híres piac. A tér tele van mutatványosokkal, kereskedőkkel, kuruzslókkal, és amit egyszer olvastam erről a térről.." tán valahol Aladdin is dörzsölgeti a lámpáját", no igen. Ezt is simán el tudtam volna képzelni. 3 perce álltam a téren, de már volt a vállamon majom, majd kígyó a nyakamban, és egy hennakészítő is becélozta a kézfejem.

Kattogtattam gyorsan párat, mire ott termett a majomidomár, a kígyóbűvölő és még a jó ég tudta kicsoda, követelve a 10 dirhamot. Gyorsan kikövetkeztettem, hogy ha ezeknek fizetek, akkor az egész tér sorba áll, és rövid időn belül megkopasztanak. Így odébb álltam a hússütödék felé. A legfeltűnőbb "csemege" a majomagyvelő volt, egyenesen a koponyából. Hàl istennek, ez már meg volt sütve és nem élve csapták le szerencsétlennek a fejét, ahogy állítólag Thaiföldön eszik (ezt nem tudhatom, sosem jártam arrafelé). Summa summarum, így sem kívántam meg. Kikeveredve a tömegből, egy sikátorban találtam egy éttermet. Előtte egy csapat gyerek fűcsomókat árult. Máig nem értem miért és kinek, no meg minek. De aranyosak voltak, és a kért 50 dirham helyett kaptak 10-et, amiért aztán annyira hálásak voltak, hogy fotózkodtunk is. Az ebédem kuszkusz báránnyal, fűszeres párolt répa, uborka, olívabogyó és fahéjas csirke volt.

Ebéd. Mindenből egy keveset. Java részt főzött, pürésített zöldségsaláta isteni fűszerekkel, fahéjas csirke és kuszkusz báránnyal.

Az étterem előtt a kis srácok fücsomókat árultak 5 dirhamért.

Desszert. Grillázsba töltött marókkói krém aszalt gyümölcsökkel.

2003-as Médaillon Cabarnet,  kedvemre volt.

Akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen amíg ott vagyok, 4 napig csak ezt fogom enni, ezért a pincérre udvariasan mosolyogva bólogattam, hogy Nr. 1 volt az eleség, amit felszolgált. Délután megnéztem Yves Saint Laurent villáját, amihez tartozott egy nyilvánosan látogatható kert is a "Jardin Majorelle". A kertet 1917-ben egy francia festőművész vásárolta meg, aki különleges növényeket telepített, villát épített, majd 1949-ben megnyitotta, mint botanikus kertet. Halála után Yves Saint Lauren vásárolta meg.

***

Másnap reggel Asniba indultam, Khaliddal a bérelt autó sofőrjével. Asni a Magas Atlasz hegységben fekszik, 2300 méter magasan.

Ansi.

A szálloda, amiben megszálltam (Kasbah Tamadot) az Orient Express tulajdonában van, sokat vártam tőle. Odavezettek a lakosztályomhoz. Azt hiszem ilyen nagy "karavánnal" még soha nem mentem szobát foglalni. Előttem ment a recepciós, mögöttem a "portier" azaz a hordár, kezében az egy szem utazóbőröndöm, mögötte egy talpig fehér csadorban egy hölgy. Elfoglaltam hát a szállásomat, ami egy nappaliból, hálóból és fürdőszobából állt. A hordár kapott 5 dirhamot, amit mély meghajlással megköszönt és a recepcióssal együtt távoztak. Ott maradtam én és a fehér csadoros fiatal hölgy. Kérdeztem, hogy beszél-e angolul és hogy miben segíthetek? Azt válaszolta, igen beszél és ö a "diennaar", vagyis a szolga, aki intézi az ügyeimet, amíg itt vagyok. Úgy, mint fürdővizet készít, vizet hoz, fürdőpapucsot - fürdőköpenyt készít elő. Rettentő zavarba hozott. Kedvesen megköszöntem, és értékeltem ezt a gesztust a szálloda részéről, de vissza kellett utasítanom, mert európai lévén nem élek ilyesmivel. A hölgy azt válaszolta, a többi vendég is nagyrészt európai. Én különleges európai vagyok, kacsintottam rá.

Ejtőzés a teraszon.

Eszembe jutatta azokat az időket, amikor Mexikóvárosban éltem, és léptem nyomon cipőtisztító fiúkba botlottam (szó szerint). Az ember lánya megállt egy bolt előtt csodálkozni, mire tovalépett volna, már térdelt is egy fiúcska és szorgalmasan sikálta a cipőt. Nem értettem, hiszen velúr cipő volt rajtam, amit fényesre nem lehet sikálni, arról nem is beszélve, hogy a város olyan szemetes volt, hogy a következő sarkon újból meglehetett volna tisztogatni. Idővel persze meg tanultam kezelni ezt is, mint sok más mindent. Mindenesetre számomra kellemetlen, ha valaki előttem térdel és a cipőmet pucolja. Valószínűleg, ha valami nagyra becsült méltóság lennék, ez nekem akkor sem menne. Fürdővizet engedtem, megszaglásztam majd beledobáltam a fürdősót, ami ki volt készítve a kád mellé, elmerültem a habokban és néztem ki az ablakon keresztül a téglavörös tájra.

Az esti program része, hogy hastáncosok szórakoztatják a vendégeket.

Délután bementem a faluba körülnézni. Találtam egy trafikot, egy cipőkészítőt, és egy péket. Inkább bérbe adta és kezelte a pékséget, mint a klasszikus értelemben vett pék, aki eladásra süti a kenyeret. Ott az asszonyok, otthon maguk készítették el, majd vitték be megsütni. Biztos női mivoltom miatt ragadtam le a cipőkészítőnél, aki szorgalmasan dolgozott, de nagyon kedvesen üdvözölt. Szünetet tartva, meginvitált egy teára. Mesélt az ottani életről, hogy nyáron a nap elporlasztja a házakat, télen pedig az eső mossa el. Ezért a helyiek mindig építkeznek. Búcsúzóul vettem tőle egy pár "alkalmi" zöld díszes papucsot, amihez kaptam egy pár "nem alkalmit" kecskebőrből. Továbbá egy kedves meghívást vacsorára az otthonába. Cím: falu széle, balra az utolsó ház. A szállodában összekészítettem egy aszalt gyümölcs csomagot, mert ugye vacsorára csak nem megy az ember üres kézzel. Borral meg pláne nem, lévén ők hithű muzulmánok.(Nem is tudom, van olyan, hogy nem hithű muzulmán?) A vacsora nagyon kellemes volt, kilencen ültünk az asztalnál egy borzasztó pici kunyhóban. A menü kuszkusz volt, olivabogyó, sárgarépa … hús sehol. Egy évben nagy ritkán, egyszer - kétszer jutnak húshoz. Nos, ezek szerint ez nem az az alkalom volt, de tényleg mindent megettem, amit kiraktak elém és nagyon ízlett. Vacsora után kis teázás, beszélgetés, majd búcsúztam. Szerettük volna egymással tartani a kapcsolatot, de a "hagyományos" email csere nem működött, hiszen áram sem volt a faluban, nemhogy Internet. Kedvesek voltak megadták a faluban egyetlen árválkodó telefonfülke számát, cserébe én is a mobilszámomat.

***

Másnap délben elindultam egy étterembe Oukaimedenbe, fel a hegycsúcs felé. 5 km autóval, 2 km gyalog. Sima ügy, gondoltam. Az út hosszabb volt a vártnál, mivel a szerpentines úton 2 autó karambolozott, ráadásul valami áru szállítok voltak. (Igazából ez jellemző Marokkó eme részére, mindenki szállít és elad valamit. Ki gyalog, ki szamárháton, ki autóval.) Valahogy egyik sem akart vagy tudott odébb menni. A heves gesztikulálásukból messziről úgy jött le, hogy mentem egymásnak esnek, és valamennyien a szakadékban kötnek ki. Az én Khalidom odament, valamiről konzultáltak, aztán visszaült a kocsiba, elindult és kikerülte a két veszekedő kereskedőt. Ijesztő volt, pillanatok alatt történt az egész. Eszembe jutott, hogy milyen szép életem van, vagy lehet, hogy mindez mindjárt csak múlt idő lesz. Az utolsó 2 km-t gyalog tettem meg, bár volt egy másik lehetőség is, a szamár. Sajnáltam szegény állatot, meg aztán úgy voltam, ha esek, magamat csak meg tudom valahogy fékezni, de egy szamarat... Felértem végre, asztalhoz ültem és a pincér rögtön hozta is az ebédemet. Itt nem volt menükártya, vagy étlap. Egy ilyen túra után majd kiugrottak a szemeim az éhségtől, így kifejezetten örültem a "terülj asztalkámnak".

2800 méter magasan ücsörögtem itt, Oukaimeden egyetlen éttermének teraszán.

De mint a mondás is tartja, jóból is megárt a sok. A negyedik nap visszamentem Marakeshbe. Rövid vásárló túra, beugrottam még egy aukcióra is ahonnan elhoztam egy marokkói 300 éves tőrt, aztán elindultam a reptér felé. Nem csalódtam, amiért jöttem, azt megkaptam ... bár kuszkuszt és fahéjas csirkét azóta sem ettem.

Gréta

( A fotók Gréta tulajdonát képezik!)

JÁTÉK

Swarovski kristály és ezüst fenyőfa fülbevaló, Gréta felajánlása.

1. Légy a Mignon ismerőse a Facebookon.

2. Légy a Hungarian Provence ismerőse a Facebookon.

3. Oszd meg a játék felhívását a Facebookon.

Határidő:  dec. 11.  20:00-ig.

Csak magyar címre tudunk postázni.