A fekete zongora - avagy egy bűnügyi kaland Veronnal / The black piano as a crime story with Veron

Interjú

Valamelyik nap ráakadtam A fekete zongora c. magyar krimire, amely nemsokára megjelenik. Mivel kedvelem a régi tárgyakat, korokat és történeteket, felkeltette érdeklődésemet Baráth Katalin könyve, és gondoltam utánajárok. Ezért meginterjúvoltam.

Közben a könyv megjelent a múlt héten, a könyvhétre. Én pedig az elején járok a könyv olvasásában. Katalinnak pedig ezúton is köszönöm az interjút.

-

A történet

Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak. Baráth Katalin remekbeszabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

Pár mondatban bemutatnád magad nekünk?

Azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolásában gyér szerep jut a fantáziának, szörnyű nehezen tudom megválaszolni. Ilyen dolog ez a „magambemutatás” is, és ezért történhetett, hogy egy kollégiumi évkönyvbe Arany László életrajzát másoltam be, a neveket természetesen megváltoztatva. (Bár nem feltétlenül szívvidító tapasztalat, hogy még a legjobb barátaim is csak nagy sokára észlelték a cselt.)

Az érdektelen tények: egyik szívemmel szövegíró vagyok a Rebel Rouse integrált kommunikációs ügynökségnél, a másikkal igyekszem befejezni a társadalomtörténeti PhD-t (egy szép hosszú disszertációt kéne kanyarítanom a következő másfél évben), a harmadik szívem pedig a regényírásé. Ami még fontos, és szinte mindenben meghatározó: a jelenleg Szerbiában található Magyarkanizsáról jöttem, a családom most is ott él.

És a regényed főszereplője Dávid Veronika (Veron) ő milyen?

Akik ismernek, és olvasták a könyvet (sokan vannak ilyenek, mert kevesen úszták meg, hogy rájuk ne erőszakoljam a könyvet véleménykérési okokból), időnként meggyanúsítanak a hasonlósággal. Pedig sok a különbség: Veron, aki ugyan hozzám hasonlóan töméntelen sok időt pazarol olvasásra, sokkal bátrabb, tettrekészebb, mint én. Egy szeretetre méltóan izgága, öntudatos, és nehezen elviselhetően szemtelen nőszemély. (Khm, nem állítom azért, hogy az előbbiekből semmi nem vonatkozik rám...)

Honnan jött az ötlet, hogy megírd ezt a krimit?

Alapvetően három irányból. 1. Szeretem a krimiket. 2. Régóta kíváncsi vagyok, hogyan lehet egy krimit megírni, mennyire nehéz, sikerülhet-e nekem. 3. Évek óta szeretnék írni valamit, aminek a története közvetlenül kapcsolódik a szülővárosomhoz, és ahogy egyre többet kutattam történésztanoncként a témában, ez a szándék fokozatosan erősödött.

A végső lökést annak az (amúgy kézenfekvő) ténynek a felismerése adta, hogy ez a könyv soha nem lesz megírva, ha én nem írom meg, tehát nem érdemes tolni magam előtt a feladatot, muszáj nekem nekiülni, kitalálni, megírni.

Akkor bejön Neked Agatha Christie?

Mi az, hogy! Meglehetősen sok krimijét olvastam, újra és újra. Mert hogy nála az a nagy truváj, hogy a könyvei akkor is olvashatóak, olvasmányosak, ha emlékszem rá, ki volt a gyilkos. A miliőteremtése, az apróságok, gesztusok iránti érzékenysége példaszerű. És meggyőződéses missmarplista vagyok, a poárósok ellenében!

Ugyanakkor azt se mondhatom, hogy a hard boilednek nevezett keményebb krimitípustól se tudnék tanulni, ezeket a könyveket is örömmel olvasni. Szívesen merülök el Hammettben, Chandlerben vagy akár a kortárs skandinávokban – ezek másfajta módon lebilincselők.

Szerinted miért volt jobb a századelő kora, mint a mostani?

Nem volt jobb, nem volt rosszabb. Gyér történészi munkálkodásomnak az az egyik tanulsága, hogy (a fennmaradt források tükrében legalábbis) nem tudunk olyan perspektívából az elmúlt korokra és társadalmaikra tekinteni, hogy az valamilyen okból ne torzulna. Képtelen állítás azt mondani, hogy a századelő ilyen volt, a középkor meg olyan. Azonnal lehet egymillió bizonyítékot találni, amiből éppen az ellenkezője mutatható ki. Egyének vagy csoportok szintjén tehetünk talán érvényes megállapításokat – éppen úgy, mint a jelenben.

Mindez azonban korántsem jár azzal a tanulsággal, hogy a történészek által megalkotott töredékképeknek ne lenne értelmük. A történelem élni tanít, önismerethez, árnyalt látásmódhoz, megértőbb világlátáshoz segít. (Elnézést a prédikációért, az önirónia most nem figyelt eléggé.)

És miben volt rosszabb a századelő?

Lásd az előző válaszomat.

Te mennyire vonzódsz a régi korokhoz, mondjuk a századelőhöz?

Nagyon. Nem tudom megmondani, hol és mikor alakul ki az emberben a történelem iránti érdeklődés (és nem is hiszem, hogy ebben lehetne általánosítani), de az biztos, hogy amióta az eszemet tudom, abnormális módon vonzanak a romok, a régi szövegek, minden, ami egy elmúlt, egészében soha többé fel nem idézhető, közvetlenül többé meg nem érinthető időszak létéről ad hírt. Rettegek, hogy valami velem született nosztalgikus gén a felelős, amit ugye nem lehet olyan könnyen levakarni.

Milyen volt egy századelős ház ill. lakás berendezése?

Erre a kérdésre éppen olyan bonyolult rövid és egységes választ adni, mint arra, hogy milyen volt egy századelős ember. Nyilván nem állt a lakók rendelkezésére a választási lehetőségeknek a maihoz hasonló bősége, és talán erősebb volt az egységes látszat keltésének az igénye („tisztviselő vagyok, tehát a lakásom nézzen ki egy tisztviselő lakásának, x számú szobával, y féle bútorral”), de a(z anyagiakból is eredő) sokféleség ugyanúgy tetten érhető, mint manapság. Egyetlen jól kitapintható válaszvonalat érdemes említeni, ez pedig a paraszti és a polgári lakásbelső közti nyilvánvaló különbség. (Ami nem egy átjárhatatlan határ, főleg mert a parasztság presztízsokokból kifolyólag folyamatosan átvett elemeket a városi környezetből.) Az előbbiről részletesen beszámolnak a néprajzi lexikonok, az utóbbi területen még bőven akad feltárnivaló, lévén a mainstream magyar történetírást a legutóbbi időkig sokkal inkább érdekelte a politika története, mint a magánéleté. Az utóbbi években azért belehúzott a társadalomtörténet is (most persze hazabeszélek), szóval előbb-utóbb megszületnek majd az életmódra vonatkozó kutatások eredményeit közzétevő, izgalmas, érdekes munkák. Remélhetőleg sok-sok fotóval.

A Te lakásod/házad lakberendezési stílusa milyen?

Nincs neki ilyenje. Eleve nincs is lakásom, albérletben tanyázom, és soha nem rendezkedem be hosszú távra. Ráadásul az otthon töltött idő legnagyobb részében „befelé nézek”, azaz a) alszom b) ötleteken töröm a fejem a munkámból kifolyólag c) olvasok d) írok, úgyhogy még azt is nehezen tudom felidézni, milyen tárgyak vannak a lakásban.

Ebből is látszik, hogy rémes nyomozó válna belőlem.

Jövőbeni terveid?

Már töröm is a fejem a második regényen, amelynek ismét Dávid Veron lesz a hőse, ugyanis illene még idén ősszel-télen megírni, hogy a következő Könyvhétre megjelenhessen. No persze ennek csak akkor lesz igazán értelme, ha az első könyvben örömet találnak az olvasók. (Olvassatok, és/vagy drukkoljatok!) Aztán van itt ez a disszertációs ügy, amit már évek óta húzok, no meg a munkám, ami még mindig (7 év után is) izgalmas és időigényes. Ezek a tárgyszerű terveim.

És ebbe még megpróbálom belebűvészkedni az életet is.