1-8. részek ITT olvashatóak!
Vihar utáni csipogás
Májusi eső aranyat ér. No igen.
De néha nem mind arany, ami fénylik. S jöhetnék még szólásokkal jobbról és
balról, de nem fárasztalak titeket tovább. Az eső szép és jó, táplálja és
felüdíti a természetet, de olykor a legapróbbakat sodorja veszélybe. Azokat,
akik nem tehetnek arról, hogy egy fára születtek, s termetük a nagyobb
széllökésnek sem képes ellenállni. A vihar és a természet erejével szembe
szállni a madarak sem képesek, képletes és valós értelemben sem. A madárfiókák
a legkiszolgáltatottabb lényekké válhatnak, a növényeknek életet adó
zivatarokban. Gomoly jön, széllökés beindít, fák hajladoznak, madarak
gubbasztanak. A kicsik pedig sokszor lepottyannak. Az ő életük ilyenkor már
macskáktól, kutyáktól, egészségi állapotuktól, emberektől, vagyis saját
mázlijuktól függ.
Furcsa, hogy gyermekként az
rögzült bennem, emberként nem nyúlhatok – nem szerencsés – a kis állatokhoz,
így a fiókákhoz sem, mivel anyjuk megérzi rajtuk majd az emberszagot, s kilöki
őket a fészekből… ergo, ne segítsek, menjek tovább, ha földön ácsorgó, csipogó
madarat látok. Persze segíthetek is, de akkor magamat teszem szülővé, gondos
ápolóvá és szakértővé kell válnom, hogy saját otthonomban nevelgethessem az
elárvult szerencsétlent.
A minap hatalmas vihar tombolt a
környéken, s nem meglepő módon a reggeli körbesétámban egy barna színű –
hazánkban ritkának számító – galambot láttam meg a citromfű bokor mellett.
Éppen a bokrot simogattam meg, – imádom a levelek illatát – amikor ő megriadva
arrébb ugrott, de nem repült el.
Sajnos Macs is velem sétált, így pillanatokon
múlt a döntés: nyúlok érte, vagy elfordulok tőle. Nyúltam. Macs már ugrott is.
Pár centi választotta el az ujjaimat a madárkától, aki láthatólag utolsó
erejével rebbent fel a talajról, alig 20 centire, s szállt el egy közeli
bokorra. Macs hoppon maradt, én rohantam, hogy lássam, ki meddig ért el. A
madárka időt nyert, én pedig elvesztettem a szemem elől. Szerencsére Macs is.
Milyen a sors. Pontosan aznap jelent meg a Miskolci Állatkert megosztásában az
interneten, egy képes fiókamentő útmutató, amit itt is láthattok. Nem csupán
arra kaptam ezzel választ, hogy tévesen rögzült bennem gyermekként a „ne nyúlj madárfiókához” szabály, hanem azt
is megtudtam, hova és kihez fordulhatok kérdésért, segítségért.
Segítenek a közeli állatkert
dolgozói, a természetvédelmi területek szakemberei, a madártani egyesület
hozzáértői!
Tanyaközpont: kihalás és újraélesztés
Már olvashattátok tőlem ebben a
sorozatban, mennyire sokszor agyalok a vidékmentés, a vidéki élet aktívabb
megélésének kérdésén. Ha olyan kuriózum helyeken járunk, mint kocséri
Kutyakaparó Csárda, vagy várakat, kastélyokat fedezünk fel az ország bármely
pontján, mindig a sokrétű kihasználásról, a lehetőséghalmazokról gondolkodunk
el párommal. Arra gondolok, amikor egy hely, egy helyszín nem pusztán
egyfunkciós és csak van, létezik, hanem egy közösségi összefogás részeként akár
egy teljes falu, város, régió sajátosságait kínálhatja összeszervezve,
együttműködve az érdeklődő és nyitott turistáknak, látogatóknak.
Vannak remek példák, akár
Szentendre egyik éttermére gondolunk, amelynek vezetője kis (reklámanyagnak is
elsőrangú!) térképen ábrázolja a város eldugottabb és izgalmasabb sajátosságait
(kiskocsma, kilátó), hogy egy ebéd utáni csavargásra és helyismeretre
buzdítson. Akár az ozorai Pipó várában, ahol a kávézó asztalain, elvihető,
színes grafikákkal erősített térképen, kistérségi látnivalókat mutatnak meg,
szobrokról, templomokról, forrásokról, fürdőhelyről. Szóval így is lehet.
Van az a helyzet, amikor az ember
visszaszerez valamit a természetnek már régen átadott területből, s
megrendszabályozva az elburjánzott vidéket, újra értelmet ad az adott
területnek. Ilyen helyen jártunk nemrég, Helvécia közelében, egy egykori
tanyaközpontban.
Az út alig járható földvályús, ami sokat sejtető hosszúságban,
akácos és nyárfás erdőben vezet minket. Nem sejtettem, mire számítsak. Láttam
már kipofozott tanyaépületeket, láttam jó pár félromos és teljesen hátrahagyott
tanyát is, de tanyaközpontról fogalmam sem volt idáig. Amikor az autóból
kiszállva egy sokkal világosabb területhez, de mégis hatalmas fákkal árnyékolt
és részekre osztott helyre érkeztünk, tudtam, hogy valami különlegeset
láthatok. Sok-sok kisebb-nagyobb épület sorakozott, bizonyára egykor tudatosan
kijelölt helyekre építve egymástól. A kő, nád és a fa ma is gyönyörű összhangot
teremt emberi és nővényi világ között. Lószerszámos építmény, földbe vájt
pincék, lakóépületek, terménytárolók, szerszámos kamra… gyümölcsfák, tisztás,
kitaposott út.
Fotókon keresztül mesélem el, ami
még „elmondható” egy ilyen jól szervezett és már félig elpusztult világról. Az
előremutató részét nem fotóztuk le, mert tiszteletben akartuk hagyni az
újraéledő világot. A legjobb állapotú épület mögött ugyanis takarosan megművelt
veteményes, vízgyűjtő és – pusztán szezonálisan – mobil méhkaptárak jelezték,
hogy az ember újraéleszti azt, ami egykor életet és élőhelyet adott. Az idő itt
még visszafordítható, s úgy tűnik éltek is vele azok, akik közelebb vannak a
földhöz, mint mi városlakók.
Abonyi Anita
fotók és írás: Anita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése