Az előző három részt ITT olvashatod.
Keresem a helyem és az
építő közösséget
A német nyelvtanfolyamon
senki nem volt, aki korosztályom beli, viszont az általános hangulatban remekül
aklimatizálódtam: páran nyelvvizsgára készültek, páran már a külföldi
munkavállalást tervezték, volt akit a munkahelye küldött célzatosan. A
szünetekben kibeszéltük a fiatalság továbbtanulási vágyait, álmait, s a
németországi szakmunkás kánaánt. Még én is biztató ajánlatot kaptam
bádogos-Norbitól, aki az én angol tudásomra alapozva már vinne is magával a
munkásai mellé tolmácsnak, ha nem lenne a háta mögött kis családja, s az enyém
mögött a sajátom. Kicsit rágódtam az ajánlaton, majd a következő órán két lány
közé ékelődtem be a padban, biztos, ami biztos. Az egyik szünetben csörgött a
telefonom és állásinterjúra hívtak be egy közeli nyelviskolába. Igen,
jelentkeztem irodai asszisztensnek. Égi jelnek tekintettem a német tanfolyamos
felüdülésem és a hirdetési aprók között meglelt nyelvsulis hirdetés közti
párhuzamot. Talán megtaláltam végre a helyem, itt a remek kisvárosban, tanárok
között és valami teljesen új dolgot megtanulva!
Azt hiszem 2 hét sem telt
el, már dolgoztam. Sajnos az irodában legszimpatikusabb ember, aki maga helyére
betanított engem, hamarosan kiköltözött Angliába. Egy hónap után kezdtem érezni
valami szívtáji nyomást, ami nálam egyértelmű jele annak, amit MOST nem akartam
tudni: nem vagyok jó helyen. A titkárság (1 hölgy + én) és a főnökség látszólag
kedélyes és családi hangulatban tengette mindennapjait, miközben bizonytalan
tanárok szaladgáltak ki-be, általában hozzám intézve technikai kérdéseiket,
amiket azonnal orvosolni is kellett. Kiderült egy személyben minden szombaton
vizsgatitkárként is működnöm kell, ami eleinte izgatott és kihívásnak tűnt,
később azonban nagyobb megbecsülést és elismerést vártam volna, ami sajnos nem
járt a munkakörrel és túlórákkal együtt. Egy hónap alatt összejött 40 óra
túlórám, amit lecsúsztathattam. Közben azt sem tudtam hol áll a fejem. Sok volt
minden.
Nem a hirtelen jött
munkával volt bajom. Ebben biztos vagyok. Az embertelen közösségbe fáradtam
bele, de nagyon. Marketingesként, rendezvényszervezőként, vizsgatitkárként és
(kötelezően) napi 8 órás irodai munkásként nem is értettem, mit várnak még
tőlem, s mit várok én ettől a lehetetlen közegtől?!
A főnökség mindent akart,
minél kevesebb befektetéssel. Ez a recept persze ismerős, mégis sokkolt a
kisstílűség ilyen vidéki „romantikája”, amibe én is kénytelen voltam
belekóstolni. Vidékit írtam, igen, és ez a lényeg! Haladás és profi technika,
budapesti utak és továbbképzés egyik oldalon (főnökség), napi szöszmötölés és
wordben, prospektus-szerkesztés, fapados, vidéki módra a másik oldalon. (én+1
segítő tanár kolléga) Igazi elmaradott vezetési stílus, hatalmaskodó, lenéző
nagyfőnök. Volt olyan kollégám, aki emellett még családi és személyes
problémáit is rám zúdította, amikor csak bejött az irodába.
Más önsorsrontásnak, én
tudatosságnak hívom
Terveim
és ötleteim voltak, miként lehetne felturbózni a hangulatot, az iskola
irodáját, termeit, és hogyan kellene vezetői szinten (és feladatokat leosztva,
több embert bevonva!) következetesen tervezett programsort előállítani a
következő fél évre. Leírtam 4 oldalban. Miközben írtam, már tudtam, hogy
hülyeséget csinálok. Magam sem hittem, hogy bármi megváltozna az én jóindulatú
javaslataim hatására. A látszat kedvesség irányomban talán csak koromnak és
határozott fellépésemnek szólt. Nem a tudásomnak. Párom biztatott, hogy mégis
adjam be a tervezetet. Újdonsült két tanárbarátom is örült az ötleteimnek és
lelkesítettek, talán végre valaki megmondja a tutit a feletteseknek. Hogy ők
miért nem kezdeményeztek eddig semmit? „Féltik az állásukat.” Na igen. Ez az,
ami nálam soha eddigi munkahelyeim egyikén sem volt szempont. Hamar jutottam
döntésre, hamar hoztam tudomására a vezetésnek, ha valamivel nem értek egyet és
nem tartom hatékonynak. Tervezeteket írtam és valami építő jellegű megbeszélést
kezdeményeztem, sajnos valóban nem sok sikerrel, korábban sem. Most sem voltak
illúzióim, de a tartásom még a régi. A tervezetet beadtam a felmondásommal
együtt. Nem akarták érteni, egyik részét sem a döntéseimnek és véleményemnek,
de megszokott kedvességgel fogadták. Majd betaníthattam egy pályakezdő lányt,
aki terveik szerint készségesebben áll majd a kívánalmakhoz. A gerinc kellően
rugalmas testrészünk, valóban. Az enyém már nem olyan hajlékony, ezt nehéz
belátnia azoknak, akik nem értették, miért hagyok ott egy biztos munkahelyet,
heti 6 napos munkával, s megyek vissza munkanélkülinek.
A
két tanár barátom közül egy maradt meg hosszú távon. Ő is saját útján jár, és
önfejlesztésével foglalkozik azóta, ahelyett, hogy mások következetlen döntései
határozzák meg tervezhetetlen mindennapjait.
Miért
húzzuk vissza egymást, ha együtt sokkal előrébb is juthatnánk?
Van
egy érdekes jelenség idehaza. Talán nem csupán kis országunk sajátja, de
fórum-hozzászólásokban és sikertörténetek kommentjeiben tömegesen,
professzionálisan űzzük mégis ezt: irigykedünk éjjel-nappal.
Ugye
te is észrevetted, ahol megjelenik a siker, ott megjelennek az irigyek is. Ha
valaki határozott véleményt fogalmaz meg, ha valaki elhiszi, hogy képes
megvalósítani egy álmot, ha valaki egyedül is képesnek érzi magát valami új
feladatra, ha valaki mer változtatni az életében (tanulni újat, párt váltani,
munkahelyet, munkakört váltani, céget indítani) akkor mindig van ellenszurkoló.
Egy?! Egy egész tábor.
Furcsa
helyzet az, amikor megjelenik az irigység, mert olyan egyértelmű
személyiségjeleket tükröz, amit ha csak picit is átlátna a „mindenben mindig
okosabb” véleményező, azon nyomban csomót kötne a szájára. Engem is sokan
irigyeltek (!), amikor a munka helyett az újabb kilátástalanságot,
munkanélküliséget választottam. Volt, aki vállalta, s a szemembe mondta, hogy
nekem milyen könnyű kisétálni az iskolából. Az illető ma sem tud magára erőltetni
valódi mosolyt, amikor találkozunk. Ő van megsértve, amiért én otthagytam azt a
helyet, amit ő már évek óta gyűlöl. Nem szerette, hogy véleményem volt, nem
hitte el, hogy van más választásom, mint ahogyan neki is volna bármiben,
bármikor. Amikor az ember szembesíti ugyanazzal a kérdéssel a másik felet,
ahogy én is tettem, csak a saját sérelmek, a megalkuvással való szembenézés, és
a tehetetlen düh érkezik válaszként.
Éretlen,
hitetlen és magatehetetlen emberek ezek, akik más bajában látnak csak megerősítést
és értelmet. Más sikerében és határozott elképzeléseikben elbizonytalanodnak és
szembesülnek saját hiányosságaikkal. Ez kemény arcul csapás. Elhiszem. Pedig
csak le kellene másolni a receptet, és tervezni, vágyni valami jóra, jobbra,
valami hasznosra, valamire, ami a képességeinknek sokkal inkább megfelelő,
felemelő tevékenység. Sőt, támogatni, összefogni, keresni azok társaságát, akik
egyfelé, bizakodva tervezik a jövőt.
Miért
megy ez olyan nehezen? Miért olyan hihetetlen, hogy az öröm és siker osztható?
Sőt, az öröm és siker igazán csak csapatban élvezetes. Minél többen tudjuk,
éljük meg döntéseink velejáróit, s érezzük át az elért apró sikereket, annál
édesebb az ünneplés is. Közösen osztozhatunk döntéseink felelősségében, közösen
szoronghatunk a bizonytalanságban, és együtt oldódhatunk fel a remek emlékekben
és örömökben.
Építő
közösség, én is ezt keresem…
Legközelebb irány a természet és az
ország leghíresebb cukrászdája. Petőfi útkaparóját is meglátogatjuk, s közben
vidékfejlesztésbe fogunk a párommal.
Abonyi
Anita
(A fotókat Anita a kecskeméti Arborétumban készítette.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése