miNŐ vidék: Vidék és lelkiélet női szemmel

Budapestről vidékre kerülni. De sokan megtették már ezt a lépést. Kényszerből vagy próbaszerencse alapon, ki-ki máshogy. Természetesen mindenki máshogy éli meg, egy biztos lelkileg vagy szárnyal az ember, vagy nem. Új sorozattal jelentkezek, de nem én írom, hanem Anita. Címe miNŐ vidék. Saját történetén keresztül mutatja be vidéki életét és lelki útját. A Hungarian Provence blogot főleg nők olvassák, elsősorban nekik szól ez az új sorozat, de egyre több a férfi betekintő is az oldalra. Ha Ők szintén elolvassák az külön öröm.

Kiégés, kilátástalanság egy szikrányi reménysugárral

Szeretem a fővárost, Budapestet. Szeretem, mert ott élnek a barátaim, ott minden reggel szembe jön velem egy izgalmas arc, egy külföldi, egy kis egzotikum, minden nap más programom lehet, és kiolvashatok tömegközlekedve egy fél könyvet. Inspirál minden, ami friss nagyvárosi. Ma már 2 éve vidéken élek. És minden megváltozott. Női szemüvegemen keresztül a vidéki és lelkiéletem megtisztulásáról, és a sokszor meglepő fejlődés hatásairól kéthetente olvashattok itt a Hungarian Provence blogon.

Minden két hét alatt lezajlott. Szabadúszó újságíróként valóban szabadon éltem és dolgoztam. A párom azonban éppen döglődött a munkahelyén. Semmi kihívás, semmi mozgástér, semmi perspektíva. Tulajdonképpen kiégett. Mentális kimerültség, érzelmi nihil, célok elvesztése, sikertelenség érzése és reménytelenség. Erre tökéletesen rájátszott a munkahelyi légkör és vezetés kicserélődése is. Egyértelmű volt, hogy számára a változás bármely formája új életerőt és energiát adhatna. De nem volt ötlete, sem reménye az újra. Ilyen kiégett helyzetben nincsenek világossággal kecsegtető alagutak, csak a sötét gödör van, ami egyre szűkebb és nyomasztóbb. Kívülről pedig nem tudsz segíteni. Én programokat és a saját terveimet szövögettem, amivel igyekeztem felkelteni az ő lelkesedését is, nem sok sikerrel. Kivéve amikor egy új trüffel-receptre leltem kedvenc gasztroblogomon, Pufinnál.(http://csakapuffin.cafeblog.hu/) Na a pihe-puha édesség endorfinfakasztó sikere egy fél napig is elfeledtetett gondot és bajt...

 Budapest.

Ami az egyiknek lehetőség, a másiknak hirtelen halál

A párom apró csillogással a szemében lépett be albérletünk ajtaján egy hűvös novemberi napon. Másnap utazik Kecskemétre, mert egy régi barátja munkát ajánlott. Szakmájában ezernyi kihívással, gonddal és szépséggel teli teendők sora villant fel benne, miközben mesélte nekem, mire számíthat, ha megegyeznek másnap. Előttem pedig elsötétedett a kép. Arra emlékszem, hogy bontottunk egy sört párom hirtelen jött lelkesedésére. Én szopogattam és ízlelgettem a gondolatot, hogy örülnöm kéne, mert egy vágya teljesülhet végre annak az embernek, akit szeretek. De nem esett jól. Sem az ötlet, sem a tudat. Nem a lelkesítő, érzelemgazdag és kreatív jobb agyféltekém kapcsolt be, hanem a bal, a racionális és földhözragadt, az egós. Tudtam, hogy számára mindez a nagybetűs ESÉLY. És tudtam, számomra valami meghal majd, ha…

Megbeszéltük, hogy felhív a találkozójuk után és beszámol rögtön telefonon a tényekről és lehetőségekről. Nem hívott, így már tudtam, hogy döntött. Zörrent a kulcs a zárban és belépett egy félmosollyal az arcán. Bűntudata volt és kereste a szavakat. Kereste egész úton, hogyan is mondja el nekem, hogyan is tud szembesíteni engem azzal, ami számára hallelúja érzés, nekem pedig lemondás mindenről, amit eddig szerettem. Pontosan érezte és tudta, mit érzek, mit szeretek, mitől vagyok olyan, amilyen.

Szembenézni az önző egómmal

A párom már akkor is ismert jól, érzéseim az arcomon, nincs megjátszás és titkolózás, nincsenek kimondatlan játszmák és trükközések. Tiszta kapcsolatunk volt az első perctől kezdve. Érett emberekként kezdtünk bele, s felszabadító érzés volt megélni a természetesség ezen megnyilvánulását. És mégis, most itt volt előttünk az első olyan pillanat, amikor nem lehettünk őszinték egymáshoz, mert azonnal megöltük volna a másik lelkének egy részét. A reményt, ami a legfontosabb.

Két hét alatt lezajlott a költözés és a szervezkedés. Praktikusan álltam minden mozzanathoz, talán még élveztem is olykor a teendők sűrű folyamát. Minden simán ment.

Baráti találkozókat szerveztem, ahol szigorúan nem búcsúzkodni, hanem csak inni és sajnálni akartam magam. Mindenki biztatott és csak kevesen engedték meg maguknak az őszinte sajnálat és szánalom egy-egy félmondatát… „Te mihez kezdesz majd ott?!” „Az is város, nem a világ vége, Pest csak egy óra.” „Majd skype-on tartjuk a kapcsolatot.”  „Tök jó, hiszen kétévente ott a KAFF (Kecskeméti Animációs Filmfesztivál http://kaff.hu/), amit te úgy szeretsz, helyben leszel legalább!”

Hát nem mondom, sanyarú és szánalmas visszagondolni erre. De koccintottunk és ittunk, amíg el nem hittem mindent, minden szépet és ígéreteset, amit a vidéki kisváros tartogathatott számomra. Összeírtam a nagyvállalatokat, ahova majd önéletrajzot adok be, és mivel német kolónia telepedett az autóipai beruházások végett a helyszínre, máris a nyelvtanuláson kattogott az agyam.

A lelkem és az érzelmeim minden nap hullámvasutaztak. Őszintén keseregtem, önsajnáltam és azt hittem vége a világnak. Régi évfolyamtársam, akit a helyi médiában megkerestem semmi jóval nem kecsegtetett, de persze küldtem életrajzot, prezit magamról és szakmai referenciát… azóta sem hallottam felőle, csak a helyi média leépítéséről, a lapot készítő nyomda megszűnéséről.

Nem indult jól. Én „nem ide jöttem, nem ezt akartam”, nem én választottam…

Új évszak kezdődött

Két éve csak a télre emlékeztem. Decemberi költözés, ridegség, beton és halottnak ható jegenye nyárfák fogadtak egy üres, de tágas lakás közelében. Nem láttam mást, mint kurvák szegélyezte, kátyúkkal teletűzdelt utakat. Fekete volt minden bennem, és csak párom félszeg mosolya adott erőt a következő napokhoz.

Ő teljes gőzzel munkába állt, én pedig forró gyümölcsteákkal tuningolt immunrendszerrel, kiéhezve vártam, mit mesél és mihez szólhatok hozzá. Biztattam és lelkesítettem, mosolyogva támogatni akartam, mert hittem, hogy a szaktudása és képességei erre a munkára predesztinálják. Megérdemelte ezt a lehetőséget, sőt képes volt az új kihívások kreatív megoldására. Hittem benne, és Ő hálás volt minden hasznos meglátásért, támogató ötletért és szóért. Én pedig hálás voltam Neki, hogy megosztja velem a problémákat, a szakmai tudásának egy piciny részét, s ezzel elfelejtem végre, miért is vagyok úgy elveszve ebben a vidéki nagy ismeretlenben.

 Kecskemét.

Most, két éve költöztünk ide. Hideg van, de már süt a Nap.

Kipróbáltam magam két munkahelyen, tanultam nyelvet és harcoltam a bürokráciával, új, helyi barátaim lettek, gyakrabban utazom és szippantom a vidék frissességét, értékelem a helyi termékeket, kóbor fácánokat zargatok, gyógynövényeket tanulok és gyűjtök, és számos új szakmát, hobbit találtam meg magamnak.

A szerelem pedig még erősebb, mint az első időszakban.

A vidéki és lelki életem rögös pályájának folytatása két hét múlva következik, benne magányról, félelmekről és az első bizalmas barátunkról.

Abonyi Anita

http://nofejleszto.hu/

https://www.facebook.com/nofejleszto

 (fotók: pixabay.com és pinterest.com)