Lesz egy házunk, gerendából

ÚJ SOROZAT! indul itt a Hungarian Provence blogon. Timi (egyik kedves olvasóm) fog jelentkezni hébe-hóba, és mesél, megosztja tapasztalatait. Ő és férje ugyanis nagy változás előtt állnak. Gerendaházat fognak épülni, illetve már el is kezdték.

A gerendaház látványterve. 

Háromezer-kétszáznyolcvan négyzetméternyi kert. Üdülőövezetben, a hegyen. (Biztosan egy hozzám hasonló alföldi lány nevezte el hegynek, hiszen racionálisan nézve inkább nevezhetnénk dombnak…) Amikor a férjem öt éve, házasságkötésünkkor megmutatta a telküket, és megosztotta velem álmát, hogy egyszer majd ide szeretne egy házat… hát, nem voltam elragadtatva. 

 Kilátás a dombról.

A szüleimtől ajándékba kapott városi lakás kényelméből nehezen tudtam elképzelni, ahogy egy külterületi dombra felkaptatok minden este, munka után… egy rögös földúton!

Ennek ellenére nyaranta megműveltük a kertet, mely remek közös elfoglaltságnak tűnt, és hihetetlen áldás alatt volt. Hozzá nem értő emberekként kezdtük el termelni a zöldséget, gyümölcsöt, közben meg sokat nevettünk, énekeltünk, imádkoztunk – és bőségesen arattunk. 

 Fotó a kertről.

Aztán teltek az évek, és rájöttem, hogy egy városi társasházban nem szeretnék családot alapítani, így fontolóra vettem Dániel korábbi ötletét. Nem is tűnt olyan vadnak. 

Közösen kezdtünk el álmodozni jövőbeli otthonunkról. Egy romantikus lelkületű, „kuckós” megoldásokat kedvelő kreatív feleség, és egy ügyes kezű, mesterségét precízen, művészien végző asztalos férj „mi másban” érezhetné jól magát, mint egy takaros gerendaházban? Ez nyilvánvaló volt. 

A tervrajz.

 

Következő lépésként árulni kezdtük a lakást, mely az akkori ingatlanpiacot ismerve elég vad ötletnek tűnt. Mi azonban imádkozni kezdtünk, hogy valaki jöjjön, szeressen bele egyedi hangulatába, és alkudozás nélkül vegye meg. 

Másfél évig jöttek-mentek az érdeklődők. Negyedik emeleti társasházi otthonunkat (melybe rusztikus konyha került, angol csíkos tapéta díszítette a nappalit, és egy romantikus látványkandalló tette még otthonosabbá), sokan furcsa szemmel nézték. „Kiüthető  ez a fal?” „Elbontható ez a kandalló?” – kérdezgették rendszeresen. Tudtuk, hogy ezek nem az igazi vevők. Végül az ima meghallgattatott: egy november közepi hideg estén jött egy hölgy, beleszeretett „Szeretetországba” (mi így hívtuk otthonunkat), és kétszázezer forint alkudozás után megvásárolta kis fészkünket. Utolsó karácsonyunk a lakásban édes, és szomorú is volt egyben. Egy új korszak kezdődött… 

Arra gondoltunk, egy gerendaház néhány hónap alatt felépül, addig meghúzzuk magunkat Dániel szüleinél, tízpercnyi sétára jövőbeli otthonunktól. Nos, ez nyolc hónapja volt. Azóta is náluk „csövezünk”, a dolgok ugyanis sokkal lassabban haladnak… de annál több csodát élünk meg. No, de erről majd egy következő mesében lesz szó… 

Írta: Timi 

Fotók: Timi