Cornwalli legenda - vendégposzt

Még rágondolni is rémes, milyen régen volt: 1980, amikor egy német családdal egy hónapot töltöttem Angliában. Tizenöt évesen hihetetlen élmény! Hiszen a vasfüggöny mögött nem túl sokat tudtam a nyugati világról, arra pedig sosem készültem, hogy a Brit szigeten töltöm a nyaralásomat. Bizony, sok furcsa élményben volt részem, és megannyi csoda várt rám. Ott szembesültem először azzal, hogy van vajas kenyér nélküli reggeli, mégpedig leveses tányérban tálalt meleg tej cornflaks-szel (ennek akkor még se híre se hamva nem jutott el kis hazánkba). Ott ettem először pálcikával a londoni kínai negyedben, hallgattam Shakespeare-t  angolul, s élveztem, amint a nép tombolt az anyakirálynő születésnapi ceremóniáján. Rácsodálkoztam Londonra, amit az angol tankönyvből ismertem csak, és aztán a vidéket vettük irányba, mert vendéglátó útitársaim egy egész kis cottage-t béreltek ki a cornwalli nyaralás helyszínéül. Útközben persze megnéztünk mindent, amit az útikönyvek írnak: Stonehenge, Canterbury, kikötők, aztán St. Ives, Penzance – nem lehet elfelejteni!

Hogy miért örvendeztek észak-német barátaim a hideg tengerben való fürdésnek, nem értettem, mert a víz hideg volt, a sótól fehér lett a bőröm, a szél pedig állandóan fújt: csikorgott a fogam alatt meg a hajamban a sós homok. De élmény volt, mégpedig a javából! Amikor pedig éppen nem esett az eső – mert ilyen is volt – akkor csodáltam a kerteket, a hatalmas hortenziákat, a különös örökzöldeket. És kedves levendulák is szerénykedtek itt-ott, de a hortenziák elnyomták látványukat, nem érvényesültek, én meg akkor csak bámultam, hogy mik vannak! Virágkötészeti könyveket vettem, nagy becsben tartom őket ma is: akkoriban ilyen szép, fotókkal illusztrált szakkönyvek sem voltak idehaza! És a St-Ives-i kikötőben egy árusnál megvettem magamnak életem első olyan kis emlékét, amivel magamat ajándékoztam meg: egy nyakláncot, amelyen két icipici kis üvegcsében apró, pici szárazvirágok voltak. Aki ismer, tudja, hogy azóta is ezt hordom a nyakamban. Többször megkérdezték már: mi ez, szerelmi bájital? Befőtt? Virágváza? Honnan van?

Viselem a nyakamban, s minden alkalommal örömmel tölt el, amikor kezembe veszem, amikor megigazítom: nem csak egy kedves emlék, de arra gondolok: egyszer még visszatérek oda, talán… Nos, azóta sem láttam ilyet, egészen mostanáig, amikor is a világháló jóvoltából rátaláltam a kis üvegeim szakasztott mására! Nosza, szalajtottam legkisebbik leánykámat, vegye csak meg mindet: ebből készülnek a kis levendulás amulettek, nyakláncok, amiket most már más is birtokolhat, ha meska boltomban rátalál! Ha Cornwall még egy ideig vár is rám, én meg őrá, a kis üvegbe zárt virág-esszenciát most már megoszthatom másokkal is. És mi sem természetesebb, hogy az én üvegcséim levendulát rejtenek!

Írta: Halmos Mónika